Az első lépések után egy hónap kellett, hogy csak úgy magától, nem hívásra odamenjen valamihez. Ezalatt az egy hónap alatt csomószor nem kapaszkodott állva, főleg, ha valami volt is a kezében. Abba kapaszkodott, nem a tereptárgyakba. Aztán letottyant.
A nappali jól tele van bútorokkal, így a tereptárgyak mentén sokat mászkált eddig is. A bútorok közötti egy-két lépést egyre nagyobb önbizalommal tette meg kapaszkodás nélkül. Kézenfogva, vezetve nem mászkált sokat, jobban élvezte, ha egyedül közlekedett a bútorokba kapaszkodva. (Ennek a derekam nagyon örült.)
Haladni persze a leggyorsabban négykézláb tud. És mivel nem tudta így magával hurcibálni a játékait, rájött, hogy a köztes megoldás a nyerő: térden járni. Mi szétröhögtük az agyunkat rajta. Mindkét keze tele és térden egyik szobából a másikba... őőőő... térdelget... lépeget.
Aztán pont 13 hónaposan nekiindult, csak úgy, nem anya karjába érkezve, hanem a maga céljához és büszkeségére. Mert persze úgy vigyorgott, mint a tejbetök. Egy hét alatt oda jutottunk, hogy a teljes szobát képes végiglépdelni. Mint egy pingvin, billeg is, de képes irányt változtatni, megfordulni maga körül, cuccokat vinni magával, szőnyegre fel-le lépni (úgy fele-fele arányban sikerül neki). És persze mindehhez irgalmatlan cukiiiiii. :D
Amikor elkezdett lépegetni, akkor bőr tutyit adtam rá, mert az jóval kevésbé csúszik, plusz esélyesebb, hogy nem veszi le. Ma volt rajta először rendes bokafogós szandál. 19-es, zoknival, persze még így is kicsit nagy, meg nehezebben is megy benne, mert kemény a talpa, de ügyesen megszokta pár óra alatt.
