Egyszer már volt ilyen, anyu halála utáni tört-gyerekkorom egy részét a nagyapámnál töltöttem, és miután meghalt, bár éltünk még ott egy darabig, végül eladtuk a házat. Még egyetemista koromban egyszer megkért nevelőanyám, hogy rámoljam ki a gyerekszobámat, dobáljam ki, ami nem kell, vigyem el, ami igen, vendégszoba lenne a szobámból. Akkor két nagy IKEÁ-s műanyagdobozt telepakoltam már emlékekkel.
A szüleim háza három éve állt lakatlanul, apám-nevelőanyám nem bírta fenntartani. A ház persze addig is felújításra szorult, de ez a három év harmincat rontott rajta. Pénteken aláírtuk az adás-vételi szerződést, hónap végéig ki kell költöznünk. Eladtuk. A szívem egyik fele nagyon örül, hogy végre. A másik fele fáj, mert áron alul, meg mert csak ez volt az otthonunk évekig. A fákat anyu ültette, a falra a tányérokat ő tette fel, a sárga konyhabútornál ő főzött nekünk, az ingó konyhaasztalnál együtt sütöttük a mézeskalácsot. Szóval részben megszakad a szívem.
Mivel pénteken kocsival mentünk le, a maradék cuccokból elhoztam dolgokat. Nemcsak az én szobámból, hanem máshonnan is. Nemcsak onnani emlékeket, de ez csak a szerencsém.
Ábra |
A képeket a bátyám találta meg a gardróbban eldugva, ennek úgy örültem, hogy még a szomszédok is megkérdezték, mit találtam. Ezeken a képeken anyukám van, illetve a nagyobb lány a nővére. Ezek a képek szintén a nagyapám házában voltak, és én meg is voltam győződve róla, hogy amikor eladtuk, ezek elvesztek. Csak fotón voltak meg, még akkorról, amikor a falon voltak. A két testvéres kép kicsiben megvan, de ez a színezett nagyítás komoly érték, legalábbis nekem. A fejjel lefelé kép is anyukám, szerintem az általános iskolai ballagós képe. A jobb alsó sarokban anyu, a bátyám és én vagyunk.
A hónapban még megyünk le, pakolunk. Lehet, hogy hozok még el egy-két dolgot, talán segít, hogy ne fájjon a szívem. Mert fáj.
No comments:
Post a Comment