A nagy cuccszelektálás (Conmari) apropóján valaki mesélt az emberek elengedéséről is, és ezen mostanában elég sokat agyaltam. Már korábban is felmerült bennem, hogy lehet azon mérni a kapcsolataimat, hogy ki hányszor látta Nudlit... és ezt végigvéve elég szomorú az eredmény. Pedig nem lakunk a világ végén. Pedig már terhesen is igyekeztem erre felkészíteni magam rá, hogy ez tipikus probléma, így rugalmasan mentünk/mentem mindenfelé, hozzánk is lehetett jönni, meló után is, mert fél 9 előtt sosem fürdetünk. Hívtam, szerveztem, újraszerveztem és átszerveztem, és a legjobb(nak hitt) barátaim így sem látom negyedévnél gyakrabban. Sőt. A félév szerintem jellemzőbb.
Kb. karácsony óta nem erőlködöm, mert eléggé úgy tűnt, itt csak én erőlködöm. Nem is keresnek, a régi nemkisgyerekes baráti körömből egy hamvába holt kávézási szervezés jött, egyébként semmi. És ez azért lehangoló. És elgondolkodtató.
No comments:
Post a Comment