Évértékelős hangulatban vagyok. Ugyanis ma - a kihívás évei alatt először - elengedtem a Főztömet. Ez most elég hülyén hangozhat, de nekem ez egy meghatározó kihívás volt: ha megveszek egy könyvet, elolvasom vagy eladom. Remekül visszafogta az impulzusvásárlásaim, fogytak is a könyvek. Hát, az idei év nem úgy alakult...
Januárban még ott tartottunk, hogy ki kéne húzni addig, míg a szülőket végre be tudják oltani. Szóval januárban és februárban nagyjából teljes egészében otthon voltunk. Szürkeség, semmi nem történt, minden nap ugyanaz. Ez itt a januári Google Maps highlights (a február ugyanez, csak Lidl helyett a Kopaszi-gát van):
Na jó, ezalatt zajlott az iskolaválasztás is. Heti egy Zoom meeting, bemutatkozó videókat kellett forgatni, rajzokat beküldeni... gyakorolni a tornafeladatokat és a végén felvenni őket videóra. A határideje márc. közepe volt.
Március elején átsöpört rajtunk a Covid. Először P. "fázott meg" vasárnap, aztán hőemelkedés, kedden + teszt. Bezárkózott még hétfőn a dolgozószobába, utána Tita sem ment oviba. Nyomtuk a home office-t, a gyerek itthon, én tálcán adtam be neki a kaját. Az egyik nap a feszültség úgy jött ki belőlem, hogy addig ütöttem a vízforralót, amíg mozgott. Na jó, a billenőkapcsolója már jó ideje szarakodott és jó ötletnek tűnt kipróbálni, hogy ha ütöm, úgy marad-e. Nem maradt. Ellenben vehettünk másikat. Pöttyet feszült voltam.
Csütörtökre kezdtem berekedni, hétvégére lehetett sejteni, hogy én is elkaptam. A gyerek tünetmentes. Kedden én is + teszteltem, majd hosszas szerencsétlenkedés után kiderült, hogy anyósom is. (Ő volt az, akiről úgy gondoltuk, hogy ha elkapja, tuti nem éli túl. Aztán - valszeg az is segített, hogy negatív lett a gyorstesztje és azt hitte, más baja van - pár nap alatt meggyógyult.) 17 napot voltunk itthon. A gyerek bunkit épített és elvolt. Nyilván a 3 napos hosszúhétvégén kezdtem el köhögni, akkor azért megfordult a fejemben, hogy na, most fogok meghalni, ha csak kedden du. van először háziorvosom?
Mire kijöttünk a karanténból az ovi bezárt, de az Énektagozatra mehettünk felvételizni. Ott megkérdezték a hatéves gyereket(!!), hová akar járni. Szóval hiába volt nagyon okos és ügyes, nem fért be, mert hát a másik sulit mondta, amivel heti interakció volt és készülni kellett... Hogy ezt mennyire tartom etikusnak, azt hagyjuk. A sportsuliba felvették. Örült.
Apámat beoltották márciusban, kínaival. Sírni tudtam volna a megkönnyebbülésről, még ha én vissza is utasítottam volna a kínait. Akármilyen undorító volt, ahogy kb. belezsarolták az embereket, hogy fogadják el a totálisan kétes származású és eredményességű oltást... reméltem, hogy ez megóvja.
Áprilistól végre legalább hétvégeken nem otthon ültünk. Tita otthon volt, mi próbáltunk dolgozni. Titát elvittük vérvételre ápr. közepén, amikor kinyitották az ovikat annak ellenére, hogy a napi adatok konkrétan rosszabbak voltak, mint záráskor... és kiderült, hogy ő nem kapta el. 0 antitestje volt. 17 napig volt bezárva velünk a lakásba, de ő nem kapta el.
Május elején - fél év után - meglátogattunk bátyámékat, ők is túlestek ugyanakkor a Covidon, mint mi. Apám addigra megkapta a 2. oltását is. Az én köhögésem is kb. elmúlt teljesen. A kondim a béka segge alá került, de mondták, hogy júniusig max. séta.
Titát ellenben beirattam mászni. Falmászó-készségfejlesztő. Elfárad, mint atom! :D
Aztán június elején kificamítottam a bokám. Minek iszik, aki nem bírja, ugye? Több mint egy év után találkoztunk először a barátnőimmel, és bár nem voltam vészesen részeg, a dombra felmenő útra merőleges lépcső egyébként is balesetveszélyes, hát még így. Akkor már csak röhögni tudtam, pedig alaposan elegem volt már. Kaptam kölcsön mankót.
Júniusban Tita elballagott az oviból. Zártkörű ballagás volt, a szülőket nem engedték be, oltási igazolvány ide vagy oda. Tavaly aug. végén ott lehetett minden gyerekkel egy szülő az udvaron, hát idén nem. Az intézményvezető "nem értette az indulatokat".
Június közepére már kb. naponta kaptam sírógörcsöt itthon. A gyereket visszaadtuk oviba május végén, mert már képtelen voltam tőle dolgozni és az idegeim cafatokban lógtak. Ő unta magát és engem szórakoztatott, az én türelmem meg úgy fogyott, ahogy a hőmérséklet emelkedett. Június második felében ott tartottunk, hogy 30 fok volt a lakásban, és a 4. céges évfordulóm táján ünneplés helyett fel akartam mondani. Reggeltől estig ültem a hálószoba sarkában, egy 60 centis asztalnál, két álló monitorral, folyt rólam az izzadság és elegem volt. Képtelen voltam koncentrálni, dolgozni. Hiába mentünk hétvégén, hiába próbáltunk meló után csinálni dolgokat, kezdtem begolyózni otthon. Aztán végre a megfelelő embernek sírtam a Zoomon (szó szerint), és másnaptól a hőségriadóra tekintettel be lehetett menni az amúgy zárva tartó irodába. Volt, hogy egyedül voltam az egész emeleten, de volt légkondi és aztán 1-3 állandó ember, szintén az őrület határán. (A hivatalos nyitás szeptemberben volt végül, volt olyan srác, aki majdnem sírt a bejelentéskor. Ő lett a másik állandó bejáró, rajtunk látszott, hogy ez már vészhelyzet.) Innen kicsit jobb lett.
No comments:
Post a Comment