Anya mindig az alapértelmezett. Én mindig ott voltam, nem voltam annyira érdekes. Rám is vigyorgott, de az apja sokkal könnyebben megnevettette, rá inkább vigyorgott, ő inkább érdekes volt. Kb. 7 hónaposan kezdett el átkéredzkedni más kezéből/öléből az enyémbe. Dől, kart nyújt. Egyértelmű. De ilyenkor sem bújt, csak az én karomból nézte nagyon aktívan a világot. Persze, tudom, hogy ragaszkodik hozzám, mert én vagyok az anyja, de néha a vigyorgáson kívül is jól esett volna valami. Mert vigyorogni kb. mindenkire szokott.
Amíg a múltkor meg volt fázva, egyik éjjel félálomban a vállamra borult, de az a kimerültség és a betegség volt inkább. Ma viszont altatáskor - persze nem akart aludni, fene tudja, mi zaklatta fel vagy mije fájt - nyugágypózban hevertem a fotelban, Nudli a hasamon feküdt, kinyomta magát a karjaival és nézelődött a félhomályban. Én beszéltem hozzá, meg simogattam a hátát. A fejem félig el volt fordítva oldalra és egyszercsak az arcával odatámaszkodott az enyémnek. Szuszogott, időnként "óóh" nyögött egyet, válaszoltam rá, és csak így voltunk, percekig. Még Petit is behívtam szép halkan, hogy lássa ő is a csudát. Persze el nem aludt, de szívmelengető volt.
No comments:
Post a Comment