Napi jócselekedet: dicsérj meg egy kisgyerekes anyukát!

Olvastam ma egy hosszabb írást a FB-on: egy egy éves kisfiú mellé született ikerlányok anyukája írta, hogy milyen kib***ott nehéz volt az első év. És az első pontja az volt, hogy mennyire kevés az elismerő szó, dicséret, mekkora az izoláció. És ez valahogy tökre megragadt bennem és eszembe is jutott pár eset. Mindjárt el is mesélem, de először is a lényeg:

Dicsérj meg egy kisgyerekes anyukát! Ne a gyereket, őt! Mondd neki, hogy szuperül csinálja (hiszen él, alszik, eszik, nő a gyereke), biztos nem könnyű, találj ki ide még pár hasonló mondatot. Meg fogsz lepődni a hatáson. Ugyanis kb. mindenki meg fog döbbenni, de legalábbis örülni fog a kedves szavaknak.

Ha van gyereked, emlékszel milyen volt, ha nincs, akkor meg (bocsi, de) úgysem tudod elképzelni, milyen az a kialvatlanság, testi-lelki kimerültség, a szünetnélküli rendelkezésreállás... Úgy, hogy a baba gondozását jó eséllyel senki nem tanította meg, szóval mindenki kísérletezik és próbálja nem hagyni, hogy agyonnyomja a felelősség, hogy életben kell tartania egy pici babát. Kb. zéró visszajelzéssel.

A Bikásról sétáltunk haza, hármasban, mikor kb. belénk ütközött egy szintén ikres anyuka, semeddig nem látott, körözött a házuk körül és altatta a gyerekeket, miközben ő sétálva aludt. Baromi cukik voltak a picik, megnéztem, rájukvigyorogtam, épp talán csak annyit mondtam, hogy nagyon szépek és remekül néznek ki, ahhoz képest, hogy az ikrek milyen picik szoktak lenni, remekül csinálja, kitartást, biztos baromi kemény heteken van túl. (Az ikrektől rettegek, baromira tisztelem az összes ikres anyát.) Nos, szegény csajszi kb. úgy kapaszkodott ebbe a pár mondatba, mint fuldokló a szalmaszálba. Tita és apukája már előrébb jártak, de mégis maradtam még váltani vele pár mondatot arról, hogy az én lányom is imádott kint aludni, stb., meg hogy kitartás, mert nem volt szívem otthagyni. Rettenetesen kimerült volt és valószínűleg nem volt túl sok segítsége sem.

Egy másik alkalommal szintén egy játszótéren Tita letámadott egy kislányt, aki épp banánt evett, anyukája odajött, megbeszéltük, hogy köszöjük, adhat neki a banánból, nekünk kekszünk van, szóval a csajok osztoztak és uzsiztak. Volt még egy babakocsi vele, az árnyékban, amiben egy másik baba aludt, ő láthatóan sérült volt. Beszélgettünk, elmesélte, mi a helyzet, én csak kérdezgettem, totál semlegesen, de  látszott, hogy általában nem kérdezik a másik gyerekéről, örült, hogy mesélhetett. Neki is pár együttérző-dicsérő szót próbáltam belefűzni, hátha.

Meg egy szintén elég bizonytalan picibabás a környezetemben, aki csak annyit kérdezett vissza döbbenten, mikor mondtam, hogy szuperül csinálja és nagyon szépen haladnak (nő a gyerek, eszik, alszik, vigyorog is), hogy "Tényleg?"

+1 Hogy az én gyerekorvosom és korábbi védőnőm mindig azt éreztette velem, hogy anyai kompetenciáim mennyire kevesek. És milyen jól esett, mikor a Dévényes gyógytornász azzal kezdte, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, szuper, hogy már ott vagyunk nála, fogok tudni szoptatni és csak hogy egyszerűen megnyugtató volt és partnerként kezelt.

Szóval dicsérj meg egy kisgyerekest! Esetleg, ha tovább akarsz menni a jócselekedetek sorában, mosogass el helyette vagy csak beszélgess vele (hagyd, hogy kibeszélje magát és hümmögjél időnként), vagy küldd el hajat mosni, te addig ringass, sétáltass.

Köszi!