Kabát és ülőhelyek.

Így, pont így érzem magam.
Van egy jó nagy kabátom, sídzseki, pár számmal nagyobb, mint kéne, krémszínű, majdnem a térdemig ér, és a lényeg: összeér a hasamon és nem fázom benne. Aztán van hozzá egy fehér sapkám is. Szóval így nézek ki, mint szegény Baymax.
Az első héten, amikor hordtam, azon agyaltam, hogy hát nem vagyok egy túl nőies látvány így. De a praktikum most fontosabb, meg hát ez már megvolt, és kész. Aztán az is felmerült, hogy ebben bizony nem látszik, hogy terhes vagyok, szóval a kutya nem fogja átadni a helyét, ha kell. Többnyire végállomástól utazom, vagy olyankor szállok fel, amikor még nincs tömeg, szóval viszonylag ritkán kell számítanom az emberekre. A metrón többnyire már a megállóban lehúzom a kabátom cipzárját, így látszik a hasam, és így már többször átadták a helyet kedves emberek. És most volt 3 olyan eset is, amikor bizony a nagykabátban voltam, és ezek szerint látszik. Mert azonnal átadták a helyet.
(Egyébként megfordult a fejemben az is, hogy ha kellően fáradt vagyok, akkor a felmatricázott elsőbbségi helyekről bizony fel fogom állítani az embereket, de eddig még nem volt rá szükség.)