Minden nő egy szuperhős, főleg aki szült is

Huh, ennek a posztnak nagyon nehéz nekiállni. Szüléstörténet, aki nem bírja, ne olvassa. Leírni sem annyira könnyű. De le kell írni, mert a hormonok azt akarják, hogy elfelejtsem, de nem akarom elfelejteni, mert ebből táplálkozni kell, az összes szenvedésből, meg az eufóriából, mert ez tényleg kemény volt, de képes voltam rá, kibírtam, és most már anya vagyok. Egy szuperhős.

Még ma is fura, hogy szültem. Hogy túl vagyok rajta, hogy túléltem, hogy van egy lányom. Hogy mennyire fájt? Vedd a legnagyobb általad ismert fájdalmat, és emeld úgy a harmadikra. Csupa szalonképtelen szó jut eszembe, nem írom le.

Vasárnap, február 22-e küzdős nap volt. Szombaton még sétáltunk, de vasárnap fura volt a hasam, éreztem, hogy kényelmetlenül van benne a kisasszony, a bordáim elé kidugta a lábát, azt hiszem az volt az a nap, mikor egyszer akkorát rúgott, hogy szó szerint sikkantottam egyet meglepetésemben. Este még azzal szórakoztunk, hogy pocakfotókat gyártottunk. Én éjfél felé dőltem ki, Peti egy körül. Átléptünk a 39. hétbe. Egyszer felébredtem pisilni, aztán négykor valami meleg folyt a combomon, felpattantam, hogy ne a kanapéra menjen, és már kb. lábon voltam, mire rájöttem, hogy te jó ég, ez bizony valszeg a magzatvíz. Rohantam a klotyóra, megnézni, milyen színe van. Halványrózsaszín. Ha bármilyen már lenne, akkor rohanni kéne a kórházba.
Mivel az utolsó két hetet kb. a kanapén alva töltöttem, Peti még aludt az ágyunkban. Bementem felkelteni. Háromszor kérdezte meg, hogy Miii?. Háromszor mondtam, hogy elfolyt a magzatvizem. Én vigyorogtam, ő aggódott. Míg elmentem zuhanyozni, kértem, hogy gyártson szendvicseket, nekem reggelit, meg pakoljuk be a maradék cuccokat a bőröndbe.
Elvileg nem engedik, hogy a vajúdás alatt egyen a kismama, de mivel 9-kor vacsiztam, és sejtettem, hogy nem lesz villámszülésem, inkább ettem két szelet diétáskenyeres szendvicset. Fájásaim nem voltak még, így csak hatkor hívtuk a 104-et, hogy hát elfolyt a magzatvizem, de fájásaim nincsenek, mi legyen. Azt mondták, hogy menjünk be, nem kell rohanni, de irány a kórház. Befejeztük a készülődést, majd hívtunk egy taxit. Mivel még mindig nem volt feltűnő, hogy vajúdok, nem kötöttük a taxis orrára, hogy kb. 10-15 percenként folyik a magzatvizem. Mert az nem úgy van, mint a filmekben, hogy egy nagy toccs, hanem sok kicsi. Mert a víz újratermelődik. Alapvetően csak egy Tena betét kell... A taxiút nem esett annyira jól, de még igazából mindig nem voltak fájásaim.

A Szent István Kórházba mentünk, sokaktól hallottunk jókat, hogy csak úgy be lehet állítani, dokiválasztás nélkül, baba-mama barát, stb. Ha nem indult volna el a szülés, akkor a Péterfybe mentünk volna, mert oda tartozom, meg a cukromat is ott kezelték. (A Szent Imréhez lakunk legközelebb, de nem hivatalosan. Mikor egyszer voltunk ott ügyeleten, nem voltak szimpik, kb. az volt a legfontosabb, amin rugóztak, hogy de nem ide vagyok bejelentve, meg hogy hogy jutok majd el a kórházba, ha nincs autónk...)
Úgy volt, hogy előtte héten elmegyünk szülésfelkészítésre, de a CTG meg az egyéb dokis intéznivalók ezt keresztbehúzták, szóval még sosem voltunk ott. Az alagsorban a betegfelvételnél találkoztunk Zazie-val, aki csoporttársam volt, ő sok szerencsét kívánt, majd felmentünk a másodikra. Bekopogtattam, hogy Jó napot kívánok, nekem négykor elfolyt a magzatvizem. A nővér bólintott, behívott, Peti kint maradt. Megkérdezte, van-e választott orvosom, mondtam, hogy nincs. Bólintott és ezzel el is volt intézve a kérdés. Egy vizsgálóba irányított, jött egy doktornő, aki megvizsgált, és megmondta, hogy a méhszájam az bizony kb. teljesen zárva van. Utána bevittek egy szülőszobába, ami nagyon kis korrekt egyágyas szoba volt, mondták, hogy behívhatom a férjem, kértek papírokat, és mondták, hogy átöltözhetek hálóingbe. Itt kb. egy órát voltunk, mint vihogó tinik, még mindig semmit nem éreztem. Aztán át kellett költöznünk az alternatív szobába, mert kellett az ágy.
Úgy 10-11 óra volt ekkor. Az alternatív szobában k. kemény volt az ágy, de akkor már voltak némi kis fájásaim, rendszeresek, de kutyafülék, szóval inkább sétálgattam, gondoltam segítsen a gravitáció. Bekötötték a csuklómba a branült, kaptam antibiotikumot, mert már régen elfolyt a magzatvíz. Itt benyomtam egy Vitatigris gyümölcspépet, meg ittam, utóbbit engedték is. Olvastam 10 oldalt a Sárkánykönnyből. Peti fotózott, elképzeltük, hogy milyen lenne beletelepedni a kádba. Aztán Peti akart keresni egy férfimosdót, ami nem volt az épületben (felújítás miatt), szóval át kellett mennie egy másikba. Ezen jót derültünk.
Fél 12 felé elhívtak egy újabb vizsgálatra, kiderült, hogy továbbra sem nagyon tágulok. A doktornő elfilozofált azon, hogy ha én szőke kék szemű vagyok, a férjem barna-barna és a szülei is valszeg, akkor milyen eséllyel lesz szőke kék szemű a lányunk. Aztán felrakott egy ballont, amit injekciós tűvel feltöltött vízzel. Ennek az a szerepe, hogy tágítja a méhszájat, négy centiig. Egyszer még kb. egy órával később töltöttek utána. Négy centinél meg kijött. Nem volt kellemes, semelyik része, viszont elindultak tőle a fájások. Közben az alternatív szobából is kitelepítettek minket, mert szokatlanul nagy volt a forgalom. Annyira nem bántam, mert úgyis kényelmetlen volt. A folyosóról nyíló vajúdóba mentünk, ott sikerült kicsit szunyálni a 10 perces fájások között. Időnként CTG-re raktak, hogy megnézzék, mi van a babával, egyszer szegényt a hasamon keresztül fel is zümmögték egy vibráló... vibrátorral. De ez még a pihenős rész volt. Itt még kommunikáltunk, egymással is, meg az aggódó családdal is.
Peti fél négykor még a telefonján a névlistát böngészte, ekkor találta ki, hogy mi lenne, ha nem Rita Tünde, hanem Rita Noémi lenne.

Délután négykor, tehát a 12. óra végén kaptam egy szobát és bekötötték az oxitocint. Meg kaptam antibiotikumot megint, meg valamikor még szuriként valami izomlazítót, de ezt nem tudom, mikor. Mert innen kicsit összefolynak a dolgok. Az infúziótól kurvára begyorsultak a dolgok és kurvára fájt. Olyan ötperces fájásaim lettek. Rám volt kötve a CTG, feküdni kellett. Valami transzféle állapotba kerültem elég hamar, a szünetekben kikapcsolt a szervezetem, nem voltam magamnál. Peti ült mellettem egy széken, biztatott, számolta a perceket, mikor megszorítottam a kezét, akkor kezdődött egy újabb fájás. Gondolom félig letéptem a kezét. A fájásidők egyre rövidültek.
Valamikor pisilnem kellett, adtak egy ágytálat, de így nem ment. A szomszéd helység volt a fürdőszoba, infúzióstól, Petivel és a nővérkével elindultunk. Azt hiszem két fájást odafelé lábon csináltam végig, egyet a klotyón ülve, kettőt vissza. A klotyón ülve kicsúszott a kezemből a branül, úgyhogy csak néztem, ahogy a kezemből csurog a vér a padlóra. Annyi tiszta gondolatom volt, hogy ettől milyen lila lesz a kezem, te jó ég! Mikor visszaértünk a szobába, újabb 2-3 fájással később, egy kicsit állva rákönyököltem az ágyra, hagyták, mert rám tudták rakni a CTG-t, de hamarosan kérték, hogy feküdjek vissza. Hétkor volt műszakváltás, az Évike nevű szülésznőt leváltotta valaki, meg a nővért is. Egyiküket sem ismerném fel. Akkor megvizsgáltak, 5-6 centire volt kitágulva a méhszájam.
Egyszer szegény Petit nem túl finoman arrébbzavartam, magyarázkodásra nem futotta, de végül csak a következő fájásnál hánytam össze magam körül mindent és egyebek is távoztak belőlem. Ezután megint kimentünk pisilni, ezalatt áthúzták az ágyat. (A hányás a gyors tágulás jele, természetes reakció.)
Egyszer az új nővérke csinált valamit a CTG-nél, én kalimpáltam a kezemmel, és elkaptam a köpenye szélét. Szorítottam. Azt mondta, semmi baj, kapaszkodjak csak. Megvárta, míg elmúlik, és utána ment tovább.
Valamikor ekkortájt volt az, hogy öt fájást az egyik oldalamon, ötöt a másikon kellett végigfeküdni, forgolódni elég gyötrelmes volt, volt, hogy nem is voltam hajlandó megmozdulni.
Este nyolcra már egymást érték a fájások. A szülésznő megvizsgált, 8 cm. Biztatólag mondta, hogy még jó egy óra, de engem itt kapott el a pánik. Addig valahogy összefolyt az idő, de hogy ebből még egy órát? Na nem. Azt nem bírom ki. Kértem fájdalomcsillapítót, de mondták, hogy már késő, mert akkor pont a kitolást nem érezném, azt meg kell.
Nyolc húszkor aztán azt éreztem, hogy (én kérek elnézést) összeszarom magam és nem tudom visszatartani, akármi is lesz, egy nagy ívvé feszült görccsé váltam. Nem tudom, mit mondtam, de hamar összegyűlt a szülésznő, a nővér és a doktornő, hogy akkor szülünk.
Nagyon készen voltam már, túl a 16. órán. A doktornő felmászott, feltérdelt mellém az ágyra, és segített, ellentartott a hasamnak, mikor nyomtam. A szülésznő ujjal próbált segíteni a gyereknek a másik végen. Itt már semmi tudatos tevékenységem nem volt, nyomtam, nyögtem, nyomtam újra, majd pihegtem. Igazából nem is emlékszem az ingerre, csak nyomtam és kész, mert azt kellett tennem, zsigerből. Biztattak, hogy többször is nyomjak egy fájás alatt, próbáljak közben nem hangot adni, úgy hatékonyabb. Peti szerint látszott, ahogy gyengülök.
Rita egy kézzel előre jött. Dunsztom sincs, hány fájásra és hány nyomásra született meg. Csináltak egy gátmetszést. Aztán egyszercsak kint volt a feje, ezt szóban közölték, én visszakérdeztem, hogy tényleg? Aztán a következőre kicsusszant, 20:47-kor. Lila volt, és nyákos, és hangtalanul üvöltött, és egyből odarakták a hasamra. Azt hiszem azt hajtogattam, hogy Hát, szia. [Peti szerint azt mondogattam, hogy A lányom, a lányom.] Vihogtam és bőgtem egyszerre és simogattam azt a kis csomagot a hasamon. A lányom. Ezt a visszaemlékezést még most is megkönnyezem. A legboldogabb és a leggyönyörűbb pillanatok egyike volt.
A méhlepény gyorsan kijött, még csak nem is láttam. Peti elvágta a köldökzsinórt. A sokktól elkezdett csattogni a fogam, meg a lábaim is kontrollálhatatlanul rángtak. Percekig. A félhomályba kapcsoltak egy irányított lámpát, összevarrták amit a kezével szakított, meg amit vágtak. A rángás miatt nem volt egyszerű dolguk. Adtak valami fájdalomcsillapító injekciót, amíg varrtak, de még így is arrébb akartam mászni. Nagyon szar volt. Aztán kivitték és leöblítették és megmérték Ritát (3070 g és 53 cm), Peti a kezében hozta vissza. Szombatig nem is volt többet a kezében a lánya. Összesen két órát voltunk még ott a szülőszobán, mi voltunk az utolsók aznap, a 18 babából.
A hasamon feküdt, becsomagolva és csak néztük, és nevettünk-bőgtünk és simogattuk és gyönyörködtünk a lányunkban. Aztán (erre most Peti emlékeztetett) én zokogtam egy mélyről jövőt.
Aztán valamikor jött egy nővér és elvitte Ritát. Aztán jött egy másik, aki rendberakott és tolókocsiba segített, és levitt a szobámba. Petitől még a bejáratnál el kellett búcsúznom, de innen már egy másik poszt.

A poszt címét köszönöm sssajtnak. Mert igaza van.

A szoptatásról

Nem voltam meggyőződve róla, hogy ez nekem menni fog. Anyukám szépen vezetett babakönyve alapján én nem anyatejes bébi voltam (sőt, három hetesen már alma- és narancslevet kaptam a tápszer mellé, ami azért komoly wtf), és fogalmam sincs, hogy miért, és megkérdezni sem tudom. De úgy tűnik, bármi is volt az ok, nem genetikus, mert én bizony szoptatok. \o/

Amikor megszületett, annyira készen voltunk mindketten, hogy nagyjából csak feküdtünk. Hiába volt a mellemen, esze ágában nem volt semmit csinálni a pihegésen és a kómázáson kívül. Éjjel is nagyjából aludt, de megpróbáltam szoptatni, mikor magához tért, de nem annyira érdekelte a dolog. Kedden, bár nyilván tudtam, hogy max. előtejre számíthatok, ahányszor cuppogott, annyiszor raktam mellre, ami nem volt egyszerű mutatvány, mert ülni nem tudtam, a fekve szoptatás meg azért volt macerás, mert egyik oldalról a másikra fordulni és átrakni a gyereket fájdalmas volt, és mivel csak az egyik oldalon volt fal, arra még vissza is kellett fordulni, mielőtt bealszunk. Szerdán is küzdöttünk a tejért, akkor én már sárgának láttam Ritát, de a gyerekdoki szerint nem volt az. Csütörtök délutánra viszont a vizsgálatok szerint is sárga volt, úgyhogy este egyrészt kékfény alá került, másrészt meg háromóránként mentem érte, hogy kihozzam etetni. Előtte-utána mérlegelés. Egy óra szoptatás, 10-10 perc fejés. Ezalatt adtak neki még tejet pótlásul, ha sikerült valamennyit fejni, akkor azt egészítették ki. A fejés egyébként működött, csütörtökről péntekre 4x fejtem, mindig egy kicsit többet, pedig előtte evett is.
A mérlegelés kurva stresszelő valami. Amikor egy óra szoptatás után is 0 a különbség az előtte-utána közt, na, az elkeserítő. Még akkor is, ha 10 grammra kerekít a mérleg. Péntek délelőtt volt az első alkalom, amikor 10 grammal több volt szoptatás után. Hihetetlen győzelemérzés volt. Aztán a következőnél megint 0, sőt, mivel visszasárgult, délután visszarakták a fénybe. Nem tudom, valaha is elfelejtem-e, ahogy egy szál pelenkában és szemmaszkban tök nyugiban fekszik összegömbölyödve az inkubátorban a fény alatt. Mondanám, hogy elhagyatva, de nem ő volt elhagyatott, hanem én.
Este sikerült valahogy a bal bimbómat felsebeznie, de aztán egy-egy csepp anyatejet sikerült minden szoptatás végén megspórolnom mellápolásra, ez nem vált vészessé. Peti aztán vett lanolinos krémet és akkor ezzel is, azzal is ápoltam magam. Mert persze fájt. Vékony, érzékeny bőröm van, nem örült az igénybevételnek. A fejés hatékony, de kellemetlen. A fejőgép szív-nemszív-szív-nemszív, hülye egy hangja van, olyan, mintha egy torzított hang azt mondogatná, hogy "Jáááj-jááááj." Miután már szaporodik a tejem, hirtelen rájövök, hogy azt mondja, "Király, király..."

What does the #fox# fejőgép say? (Hangfájl)

A csecsemősökről el kell mondanom, hogy szupersegítőkészek voltak. Volt, hogy egyik éjjel épp mindhárom kölök üvöltött a kórtermünkben, és erre megjelent az egyik csecsemős, és mindenkinek segített helyesen mellretenni, boldog cuppogásokkal teli csend lett rögtön. Többször körbejártak, segítettek, kijavítottak, hasznosak voltak. Amikor be kellett járnom hozzájuk a gyerekért, meg fejni, akkor is segítettek, biztattak. Nem azt a kényszermosolygós ungyuli-bungyuli stílusú pátyolgatást csinálták, de normálisak voltak és odafigyeltek. (Lásd a korábbi posztban a hogyan sikerült mégis szombaton hazajönnünk c. részt.) Mikor végigbőgtem az estét, akkor is volt pár jó szavuk hozzám, és hát végig anyának hívnak mindenkit, ami nekem nagyon kellemes érzés volt.

Aztán szombaton végre hazajöttünk. Végigüvöltötte az utat, mert épp éhes volt, úgyhogy az első utam a fotelba vezetett, etetni. Aztán elaludtunk mindketten, ott, ülve, és arra riadtam, hogy irgalmatlanul fázom. A gyereket leraktam az ágyába, szerencsére nem ébredt fel, és csattogó fogakkal bújtam be az ágyba, három takaró alá. Annyira fáztam, hogy Petit is odarendeltem magam mellé, hogy melegítsen. És ájult álomba merültem. Azt hiszem ekkor érkezett meg a tejem. Mikor felébredtem, megmértük, nem voltam lázas, 37,4-ig ment fel a hőmérő, aztán kicsit visszaállt a rendes hőmérsékletem. Utána 2-3-4 óránként etettem, attól függően, mennyit volt kedve aludni. Amikor aludt, én is aludtam. Vasárnap este fejtem, 25 ml-t etetés után, szóval már nem aggódtam, hogy éhenhal-e. Meg hát azért aludt is, és ha éhes lenne, akkor nem tenné, nemigaz?
A következő héten 50-60 perceket szoptattam, majd 2-3 órákat aludtunk. Mivel kaptam antibiotikumot, az emésztése időnként elég nyűgössé vált, ennek a mélypontja szombaton volt. Kb. egész nap evett volna, aztán délutántól nem aludt, csak hernyózott-tekergett, sírt, karban sem aludt egy pár percnél tovább. Nekem eltört a mécses, úgyhogy Peti tornáztatta-büfiztette, kettőtől éjfélig gyakorlatilag fent volt és küzdött. 3 pelenkával és egy beüzemelt cumival később elaludt, és lehúzott 6 órát egyben. Mire felébredtünk, én baromira meglepve, nekem folyt a tej a mellemből, ő meg baromi hatékonnyá vált, innen 15-15 perc alatt lerendezte a két mellem, és ez kb. azóta is tart.
A harmadik héten 5-6x fél órákat táplálkozik, éjjel 4-5 órákat alszik, kétszer, egy kajálással. Azért napközben általában alszom vele egyet én is.
A cumi mellett, amit a második hét szenvedős napjának végén adtunk neki először, még egy segédeszközt használok: bimbóvédőt. A kórházban sem javasolták, meg a szoptatóskönyv sem, de igyekszem védeni magam, mert a bőröm érzékenysége nem változott sokat. Kétféle bimbóvédőm is van, egy aventes, amire a kórházban is azt mondta az egyik nővér, hogy jó, meg egy mam márkájú, annak kisebb a bimbóhelye, szóval inkább azt használom. Az közelebb van az én még így is kis mellem formájához. :D A módszerem az, hogy kétszer védővel szoptatok, utána meg simán. 15-20 perc elég neki egy mellre, sőt, ezalatt többnyire a csukott szemű lelkes szopásból csukott szemű cuki alvás lesz. Akkor egy laza kisujjmozdulattal leválasztom, a böfiztetésre felébred, többnyire choppermotorozik a kezével és közben olyan fejet vág, mint egy közepesen benyomott alkoholista, félig csukott szemmel, tátogva. Anya itt többnyire röhögőgörcsöt kap. Majd másik mell. Kb. újabb 15-20 perc és már félig alszik is, ilyenkor még ringatom-böfiztetem kicsit, majd cumi és letétel.
Az átaludt órákból azt remélem, hogy tényleg eszik eleget, majd hétfőn megyünk a védőnőhöz mérlegelésre. Tejem van, az látszik, időnként még sok is. :)

5 nap a szülészeten

Továbbra is TMI, felnőtt tartalom és egyebek.

Hétfőn este 11-kor vittek le a szülészetre, tolókocsiban. Az éjszakás nővér helyből azzal indított, hogy diétázom-e, mondtam, hogy hát igen, de azt mondták a diabetológián, hogy enyhíteni lehet már a diétán. Ő azt mondta, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Én ráhagytam, bántam is én akkor ott. Bevittek a szobába, a nővér kérdezte, pisiltem-e már. Mondtam, hogy hogyne, többször is, míg vajúdtam. Ááá, nem, azóta. Dehogy is. Feküdtem, örültem, hogy élek, a babámat bámultam, pisilni? Hát azt nem. Hát, eddig eltelt két óra, még van négy órám a katéterig. Megpróbálom? Hogyne. Nos, frissen varrt gátsebbel az a 6 lépés a klotyóig, meg a leülés, meg az ülés, mint olyan, hát az nem egy leányálom. Húzódik, kurvára fáj. És ami akkor derült ki, hogy bár úgy érzem, mintha esetleg tudnék pisilni, hát nem. A nővér fél perc szenvedés után mondta, hogy hagyjuk, feküdjek le, ott egy palack víz, essek neki, mert tuti nem ittam eleget. Igaza volt, simán benyomtam a másfél litert. Aztán eltelt 20 perc, és nem azt éreztem, hogy pisilni kell, hanem hogy még jobban feszülnek a varratok. Fél perc alatt felszenvedtem magam az ágyból és okosan megpróbáltam, hogy akkor ez most a pisilni kell inger-e, az volt. Katéter megúszva. Meg még úgy kétszer eljátszottam ugyanezt a következő két órában. Nem is voltam különösebben álmos, az adrenalin gondolom még rendesen dolgozott bennem. Közben meghozták a gyereket is, kórházi ruhában, mert azt nem vittünk magunkkal. :D
Aztán azért elaludtam, Rita is aludt, totál ki volt ütve ő is, szegénykém.
Néha nyöszörgött, próbáltam mellre tenni, de egyébként aludtunk reggelig. Reggel lázmérés, etetés, alvás. A kedd el is ment gyorsan.
Az első meglepetés akkor ért, mikor hozták a reggelit. 3 db fehér zsemle, vaj, felvágott. Mondtam, hogy de én diétázom, a fehér zsömlét én nem ehetem meg. Csak pislogtak. Mondtam, hogy mindegy, hoztam olyan kenyeret, ami diétás. Az ebéden már kb. meg sem lepődtem. Rizs, rántott hús. Krumplipüré. Lekváros piskóta. A főtt ételekből konkrétan nem ettem semmit. Ez valszeg a kímélő menü, csak kurvára nem a 150 grammos szénhidrát diéta. Ami azért egy kórházban elég meglepő. Mi lenne, ha tényleg számítana, meg ha nem rendeltem volna már arra a hétre úgyis kaját, amit valaki minden nap be tud nekem hozni?

Látogatási tilalom van, szóval csak az üvegfalon keresztül láthatja Peti a bébit. Én nem nagyon bírom talpon még, szóval elég rövid a látogatás. Chatelünk meg fotókat küldözgetek emailben.
Délután kérdezik, hogy és széklet volt már? Addig nem lehet hazamenni, csak hogy tudjuk. Hát, fasza. Nem elég a pisilés, még ez is. Varratokkal, fájva, remek. Összenéztünk a másik simán szült csajjal, látszik, hogy ő is nagyon lelkes. A rettegés simán olvasható az arcunkról, így a nővér felajánlja, hogy ad glicerines kúpot, az segít, nem csinál hasmenést, csak fellazítja a székletet. Öngyilkos bátorsággal elfogadom, és tényleg segít. Mondjuk ettől még éppen eléggé szar érzés, de legalább ez is pipa, ez sem áll a hazamenetel útjában.

Szerdán szintén szépen telnek az órák, szoptatok, alszom, röhögünk magunkon. Félmeztelenül vagyok a szobában, nem esik jól a mellemen semmilyen anyag súrlódása. Délután berendelnek a csecsemősökhöz filmet nézni, tök vicces, mert az a norvég film, amit Ina May Gaskin emleget az Útmutató szoptatáshoz c. könyvben, amit nem is olyan rég olvastam. Mondjuk az, hogy egy sima széken kell ülni, még ha párnás is, az nem vicces. Pedig velem van a kerek, középen lyukas, fehér hungarocell golyókkal töltött ülőpárnám is. A film után a gyerekorvos magyaráz még, megnézi, hogy sárga-e valamelyik gyerek. Az enyém szerintem az, de szerinte nem.
Este hoztak egy nőt, negyvenpár éves lehet, sugárzik a boldogságtól. Idősebb férfi kíséri az ajtóig. Első gyerek, gátvédelem, büszke nagyon, szofisztikált, talán külföldi. Egyágyas alapítványi szobába kerül. Hamar kiderül, gőze nincs a csecsemőkről, egyáltalán. Másnapra már közepesen megviselt, nem tesz jót neki, hogy egyedül van. A csecsemősök brutál türelemmel magyaráznak, segítenek, elképesztőek. Nem mindenkinek való az egyágyas kórterem. Talán jobb lett volna, ha látja, hogy másik két kismama mit csinál, hogy csinál, ha van kihez szólnia. Pedig tényleg nagyon jól néznek ki az egyágyasok, saját fürdő, kinyitható kanapé apának (csak hát a látogatási tilalom...), csend, nyugi.
A normál szobák háromágyasak, fürdőszobával. A szobák kicsik, mert a fürdőszobákat utólag rakták be. Kb. 1 méter x 2,2 méter széles konténer, műanyag falakkal, úgy 20 centivel a padlószint felett. Egy klotyó, egy mosdó és egy kis mélyedés a zuhanytálca.

Csütörtökön délután bent tartották, kicsi a súlya és sárga. A sarkát megszúrták, együtt bőgtünk. Aztán továbbra is bőgve fejek, őt egy pelusban meg egy szemvédő maszkban a szoliba rakják. A melegben és sötétben elvan, mint a befőtt. De ez nem sokat segít nekem, kicsi vagyok, egyedül vagyok és tehetetlen. Háromóránként megkapom etetni, mivel nem tudok ülni, az ágyban félig fekve etetek, utána visszaviszem, fejés. Kétszer tíz percig. Nem túl kellemes érzés. A csecsemős részleg nagyon kicsi, a zárt ajtójukon belüli pici folyosón van pár kanapé meg fotel, de napközben ott nem lehet szoptatni, csak éjjel. Napközben egy szűk helységben lehet a fejőgép és a többi fejő nő mellett szoptatni, sima párnás konyhaszéken. Friss sebekkel isteni. Mondtam is, hogy a gyerekkel együtt nekem az nem megy, a kétszer tíz perc fejést is épp elég végigülni ott, ezért mentem inkább vissza az ágyamba, az legalább lifteztethető-dönthető.
Így sem elég egyébként, hogy etetem. Állati frusztráló, hogy kaja előtt-után mérlegelik, és "nulla", amit szopik. Kap pótlást, anyatejet, így nem fogy tovább, és a sárgaságnak is jót tesz. Nekem meg majd csak megindul a tejem, legalábbis őszintén remélem.
Peti jött látogatni, de pont előtte tartották bent Ritát, szóval aznap nem is látta. Próbál vigasztalni, de a hormonokkal szemben elég nehéz dolga van.

Pénteken hajnalban kaptam vissza, ezzel buktuk is a pénteki hazamenetelt. Nem vagyok boldog ettől. Viszont igaza van a szobatársamnak, hogy jobb, hogy ott és akkor kiderült minden, mert ha hazamegyünk és utána akad probléma, akkor a gyereket le kell adni a kórházban és én nem lehetek ott vele. Szegény szobatársam gyereke valami fertőzést kapott, így antibiotikumos kúrára fogták, plusz 5 nap. Kapott egy branült a fejébe. (Horror!) A csaj másfél napot vajúdott a négykilós lányával, ő sem örömmel ült vagy mozgott, míg ott voltam.
A másik ágyon egy vasárnap éjszakai császáros kismama volt, ő már egész pöpecül járkált, de a hasizmai nem annyira funkcionáltak. Ő pénteken hazament, és este hoztak egy másik császárost. Egy "műtős vagyok, nem férfi" hozta be "ne zavartassuk magunkat", meg jött a nővér. Kapott még valami fájdalomcsillapítót, majd kb. egy óra múlva kihozták a babáját. Fejet emelgetni tilos, szóval semmit nem tud egyedül. Éjfél körül jött vissza a nővér, hogy na, akkor felkelünk. Folyamatosan beszélt hozzá, meg lassan csinálták, de ez bizony emberkínzás. Tudom, hogy muszáj felkelni, de nagyon szar volt még nézni is.

Péntek reggel kérdi a vizitelő fiatal doki, hogy hogy vagyok, mondtam, ülni nem jó. Megpaskolta a térdem, azt mondta, még még négy hétig így lesz. Kicsit sikoltva kérdeztem, hogy négy hétig? Neeeem, egy hétig. Pénteken többször ránk néz az egyik csecsemős nővér, ötvenes, platinaszőke, ezer gyűrűvel, dizőzhanggal. Nem ő a legkedvesebb nő a világon, de nagyon hatékony. Elrendez, megmutat, haladunk. Egyszer 10 g, egyszer 20 g, amit eszik. Viszont délutánra visszasárgul, szerencsére a dizőzhangú csecsemős nem várta meg az este nyolcat a teszttel, hanem délután háromkor megcsinálta, így a következő 12 órás napozás hajnali háromkor ér véget, nem reggel nyolckor. Reggel nyolckor megint teszt, ami még a hazabocsátási döntés előtt van, kellően alacsony a bilirubin szint, szóval mehetünk. Gyors telefon, pakolás, majd várakozás a zárójelentésekre. A gyerek üvölt, éhes. Megkérdem a csecsemősöket, hogy a lefejt tejem nem adjuk-e oda neki, azt mondják, hogy szoptassam meg, és ha még éhes, akkor megkapja. Megszoptattam, elaludt, de mire megkaptuk a zárókat, és kihívtuk a taxit, megint eltelt 2,5 óra, és üvölt... A váróteremben mell elő, megnyugtat, de nyilván nem tudok még egy órát ott ülni, szóval a taxiút üvöltéssel telik. Hazaérünk. Iszonyú jó érzés, Peti szépen rendet rakott, elrendezte a dolgokat. Beülök a fotelembe, szoptatás. Felmerül bennem, hogy szombat van, nem kaptunk tápszerre receptet, mi lesz, ha nem tudom jóllakatni szegénykémet?

Kalandok

Tegnap igyekeztem társasozni a Borárosra. Viszont elfelejtettem leszállni a Kisföldalattiról az Oktogonon, szóval elmentem a Vörösmarty térre, ott felszálltam a kettes villamosra. Jó nagy zsúfoltság volt, de egyszercsak valaki rámnézett, és ÁTADTA A HELYÉT! :) Ez volt az első ilyen. (Azt meg felejtsük el, hogy egyszer egy bácsi is átadta a helyét, úgy 6 éve...)
Aztán a Borároson akartam leszállni, és hát a kettes villamos eleve jó magasan van, a megállóban meg jó szar a járda, lefelé léptemben megtaláltam egy kátyút. Reccsenés, sikoly, zsákszerű eldőlés. Aztán már csak vonyítani voltam képes, a bokámat fogva. Szerencse, hogy szépen tompítottam az esést, illetve hogy oldalra-előre dőltem, így pl. a hasam nem ütöttem meg. Egyszerre vagy tizen lettek körülöttem, valaki rakta a táskát a fejem alá, más valaki futott a rendőrökért, akik a HÉV környékén korzóztak épp. Mire sikerült levegőt vennem, kinyögtem, hogy terhes vagyok. Hívták a mentőt, elkérték a papírjaimat, hívtam Petit telefonon, még mindig kb. bőgve. Szegény már otthon volt, de rekord idő alatt ért a Borárosra, jól megijesztettem.
Amíg jött, még felhívtam a társasozós bandát, hogy nem megyek, erre öt perc múlva, még a mentő előtt odaért Algernon. Megvárta velem a mentőt, meg kifaggatott, hogy mennyire vagyok éhes. :D
A rendőrök is nagyon kedvesek voltak, igazán próbálkoztak mindent megtenni értem. A mentőre vagy negyed órát kellett várni, a Nemzeti felől jöttek, az egyik rendőr leállíotta a forgalmat, a mentő odaállt, megnézték, mennyire tropa a lábam, majd hoztak hordágyat és arra sikerült a segítségükkel felmásznom. Beszíjaztak, majd beraktak a mentőbe. Ezalatt megérkezett Peti, ő is majdnem úgy járt, mint én, de ő nem lépett annyira rosszul. :)
Algernon átadta az ügyeletet neki. Peti is beült a mentőbe, elindultunk a Merényibe.
Jó lassan mentünk, mert irtó szarok arra az utak. A mentősök még az indulás előtt raktak a térdem alá egy összehajtott pokrócot, így tökre nem fájt a lábam. (Most is így ülök az ágyon.) Megegyeztünk, hogy akkor nem rakják sínbe a lábam, jól voltam úgy. A hordágynak volt némi rugózása, így nem rázkódtam agyon, de ha valami sürgős sérültet visznek, nem tudom, mit csinálhatnak, annyira rázott az út... Hallgattuk a rádióforgalmazásukat, aztán egyszercsak berakta a sofőr a Don't Worry, Be Happyt. :D
A kórházba érve kb. két perc alatt bevittek a vizsgálóba, addig a mentőssel beszélgettünk, ő is tök kedves volt. Egy nagyon kedves doki várt, mivel ülve képtelen voltam úgy előrehajolni, hogy levegyem a cipőm, vigyorogva levették a másik cipőm is, és adoki összehasonlította a bokáim mozgását, stb. Mondta, hogy bár terhes vagyok, a második trimeszterben nem annyira veszélyes a röntgen, mint az elsőben, viszont kéne, mert így nem látszik, hogy törés, szalagszakadás vagy csak rándulás. Három helyett csak kétszer röntgeneztek, előtte pedig vigyorogva rám halmoztak három darab ólomköpenyt, biztos ami biztos. Aztán kivittek tolószékben a folyósóra. Ekkor már nagyon kellett pisilnem, úgyhogy Peti betolt a nőibe: betol, belső ajtó hátrálva kinyit, beljebbtol, külső ajtó becsuk, egylábra állás, nem eldőlés, nem ráülés, ilyenkor bezzeg a fiúknak milyen könnyű! Utána kiültünk a folyósóra, Peti tesója a közelben lakik, őt próbáltuk kajáért bevetni, mert kezdtem elég éhes lenni. De kb. ekkor be is hívtak újra, befáslizták a lábam, nincs eltörve, még rá is bírtam állni. Mákom volt. Mondta a doki, hogy ülhetnék itt nyílt töréssel is, és akkor agyalhatna, hogy mi a frászt kezdjen velem...
Újabb negyed óra a folyósón, már egészen éhes voltam, erre a folyósó végén, mint a filmekben, lassított felvételben, lebegve besétált Algernon. Két palack üdítővel és egy csomag keksszel! Nem járt messze a kórháztól, viszont tudja, hogy itt nincs semmi kajaforrás, én meg ennyi idő után éhen fogok halni. :)) Tömtem magamba a kekszet, a körülöttünk ülők jókat derültek rajtam. Aztán jött egy ápoló, megkaptam a zárójelentést, és mehettünk. Gondolom sokat segített a gyorsaságban, hogy terhes vagyok, mert tényleg hamar végeztünk. Kibicegtem a kapuig, onnan taxival haza. Jegelés, némi utóbőgés a baba miatti ijedtségre, aztán némi agyalás azon, hogy hogyan fogok aludni. Hason lábfejet lelógatva esélytelen a hasam miatt, háton, lábat felpolcova szintén nem egy túl jó ötlet, de mivel szerencsére pont a bal bokám ment ki, tudtam a kismamáknak javasolt viszonylag kényelmes bal oldalon fekve aludni.
Reggelre kicsit leapadt a duzzanat, de ráállni nem volt kellemes. Azóta kitapasztaltam, hogy ha 10-11 óra irányában lépek előre, akkor nem fáj annyira, szóval sántikálok, ha nagyon muszáj, de inkább pihentetem. És akkor ezzel kb. annyi is a jövő heti szabadságnak, amire jó kis budapesti turistáskodást terveztünk. Legalábbis gondolom, nem tudom, mennyi idő egy bokarándulás gyógyulási ideje...
De persze ez legyen a legnagyobb bajom, örülök, hogy ennyivel megúsztam.