Egy apró győzelem.

Nyaraló. Szomszéd kerítésénél áll Tita, a szomszéd bácsival beszélget, én úgy két méterre a teraszon állok.
- Kérsz kekszet?
Rámnéz.
- Vehetsz egyet.
- Kérek.
- Vegyél kettőt! Vagy többet is!
Zavarba jön. Rámpillant, én nem reagálok.
- Anya egyet mondott.
- Akkor lesz egy nekünk kettőnknek egy kis titkunk.
- Egyet.
Átveszi a zacsit, kivesz egyet.
- Köszönöm.
Visszaadja a zacsit. Jön hozzám, látszik, hogy kényelmetlenül érzi magát. Átölelem, a fülébe súgva nagyon megdicsérem.

Napi jócselekedet: dicsérj meg egy kisgyerekes anyukát!

Olvastam ma egy hosszabb írást a FB-on: egy egy éves kisfiú mellé született ikerlányok anyukája írta, hogy milyen kib***ott nehéz volt az első év. És az első pontja az volt, hogy mennyire kevés az elismerő szó, dicséret, mekkora az izoláció. És ez valahogy tökre megragadt bennem és eszembe is jutott pár eset. Mindjárt el is mesélem, de először is a lényeg:

Dicsérj meg egy kisgyerekes anyukát! Ne a gyereket, őt! Mondd neki, hogy szuperül csinálja (hiszen él, alszik, eszik, nő a gyereke), biztos nem könnyű, találj ki ide még pár hasonló mondatot. Meg fogsz lepődni a hatáson. Ugyanis kb. mindenki meg fog döbbenni, de legalábbis örülni fog a kedves szavaknak.

Ha van gyereked, emlékszel milyen volt, ha nincs, akkor meg (bocsi, de) úgysem tudod elképzelni, milyen az a kialvatlanság, testi-lelki kimerültség, a szünetnélküli rendelkezésreállás... Úgy, hogy a baba gondozását jó eséllyel senki nem tanította meg, szóval mindenki kísérletezik és próbálja nem hagyni, hogy agyonnyomja a felelősség, hogy életben kell tartania egy pici babát. Kb. zéró visszajelzéssel.

A Bikásról sétáltunk haza, hármasban, mikor kb. belénk ütközött egy szintén ikres anyuka, semeddig nem látott, körözött a házuk körül és altatta a gyerekeket, miközben ő sétálva aludt. Baromi cukik voltak a picik, megnéztem, rájukvigyorogtam, épp talán csak annyit mondtam, hogy nagyon szépek és remekül néznek ki, ahhoz képest, hogy az ikrek milyen picik szoktak lenni, remekül csinálja, kitartást, biztos baromi kemény heteken van túl. (Az ikrektől rettegek, baromira tisztelem az összes ikres anyát.) Nos, szegény csajszi kb. úgy kapaszkodott ebbe a pár mondatba, mint fuldokló a szalmaszálba. Tita és apukája már előrébb jártak, de mégis maradtam még váltani vele pár mondatot arról, hogy az én lányom is imádott kint aludni, stb., meg hogy kitartás, mert nem volt szívem otthagyni. Rettenetesen kimerült volt és valószínűleg nem volt túl sok segítsége sem.

Egy másik alkalommal szintén egy játszótéren Tita letámadott egy kislányt, aki épp banánt evett, anyukája odajött, megbeszéltük, hogy köszöjük, adhat neki a banánból, nekünk kekszünk van, szóval a csajok osztoztak és uzsiztak. Volt még egy babakocsi vele, az árnyékban, amiben egy másik baba aludt, ő láthatóan sérült volt. Beszélgettünk, elmesélte, mi a helyzet, én csak kérdezgettem, totál semlegesen, de  látszott, hogy általában nem kérdezik a másik gyerekéről, örült, hogy mesélhetett. Neki is pár együttérző-dicsérő szót próbáltam belefűzni, hátha.

Meg egy szintén elég bizonytalan picibabás a környezetemben, aki csak annyit kérdezett vissza döbbenten, mikor mondtam, hogy szuperül csinálja és nagyon szépen haladnak (nő a gyerek, eszik, alszik, vigyorog is), hogy "Tényleg?"

+1 Hogy az én gyerekorvosom és korábbi védőnőm mindig azt éreztette velem, hogy anyai kompetenciáim mennyire kevesek. És milyen jól esett, mikor a Dévényes gyógytornász azzal kezdte, hogy ne aggódjak, minden rendben lesz, szuper, hogy már ott vagyunk nála, fogok tudni szoptatni és csak hogy egyszerűen megnyugtató volt és partnerként kezelt.

Szóval dicsérj meg egy kisgyerekest! Esetleg, ha tovább akarsz menni a jócselekedetek sorában, mosogass el helyette vagy csak beszélgess vele (hagyd, hogy kibeszélje magát és hümmögjél időnként), vagy küldd el hajat mosni, te addig ringass, sétáltass.

Köszi!

Éneklünk.

Nudli nagyon viccesen próbálja énekelni a Búúbúúúbúúú, Ápápáp, Gágágá részeket a Falusi hangversenyből.
Ja, meg a duettünk:
Anya: "Gá! Gá! Gá!
Szalad világgá
Liba mama, ha a Csacsi
rábőg, hogy"
Nudli a megfelelő lélektani pillanatban suttogja bele a végére, hogy "iá".

Egyébként tudja, hogy a Tente baba tente az a "tente", meg mintha a Tavaszi szél vizet áraszt dallama menne neki, legalábbis én azt véltem hallani, a nevelőanyám meg állítja, hogy ő szokta neki azt énekelni. A többi ringatós cuccot általában letojja, a lovaglós játékokon kívül (Pl: Így lovagolnak az öreg emberek, Így lovagolnak a hu-szá-rok, leng a mentéjük utánuk. Zutty.)

Ma kicsit éneklősebb voltam a szokásosnál, mert a hétvégén végre rászánta magát P, hogy tönkreteszi az ajtót felfúrja a hintát. A nappaliba nyíló nagy ajtóba nem sikerült, mert a fa alatt nincs semmi még vagy 8 centiig, de a dolgozószoba-vendégszoba ajtaja elég jó, remélem az is marad. Az előszobapadra leülve tudtam lökni Nudlit, ő örült, vidámkodott és magyarázott (apa-hinta-porszívóhangok-kicsi (kinőtt cipő a láthatáron) anya-Anna-anyu-hinta-baba-én-enyém-ajtó-taccs és ezek kombinációja) én untam. Szóval énekeltem. Az elején jól bírta, 2x2 versszak Micimackó, millió Hintapalinta, meg énekeltem neki a ma eszembe juttatott "Ma három angyal ringat el" c. altatót, ez eddig oké is volt. Aztán gondoltam, hogy felelevenítem a régebbi mantra dalainkat, pl. a Cirmos cicát, meg az Egy boszorkát. Na, a Cirmos cica elsőre még oké volt, mutogattam a bajszát, meg a jajnál a mutatóujjam ráztam. Innen konyult a szája lefelé, ezt látva dalt váltottam, de két körrel később zokogott. Ki kellett venni és meg kellett ölelgetni és elmagyarázni, hogy a Cica szereti a vajat és megette.

Kicsit később megint kellett énekelni a Micimackót (= a malackásat, mert a torkával röfögött). Az első versszakot rendesen kommentálta, majd megfulladtam a visszafojtott röhögéstől:

Egy napon, mikor Micimackónak
Semmi dolga nem akadt,
Eszébe jutott, hogy tenni kéne --- enni (bólint)
Valami nagyon fontosat.
Elment tehát Malackához, --- torokból röfögés
Hogy meglesse, mit csinál.
De Malackánál éppen akkor
Senkit nem talált.
Így hát elindult hazafelé, --- aza!
Miközben sűrűn hullt a hó. --- hóóóó!
Arra gondolt, otthon talán
Akad egy kis ennivaló...

Este altatáskor megint megpróbáltam az angyalos dalt, másfél sorig bírta, majd kivette a cumit a szájából és közölte, hogy Tente. Ennyit az újításokról.

Szókincs és szövegértés

13,5 hónapos volt, mikor egyszer azt mondtam neki (csöppet sem komolyan), mikor letettem a földre, hogy "Kapaszkodj meg a székben, míg felveszem a cipőm". És megkapaszkodott. Nekem meg leesett az állam. Nagyjából az volt az a nap, amikortól mindent ért.

A szókincse: az első a papa/pápá volt, ezeket többnyire jókor (is) használta, bár persze csak úgy is karattyolt. Aztán jött a mama, azt tényleg úgy ismételte vissza a nagyanyjának, hogy látszott, tudatos erőfeszítés volt, kicsit más volt a hangja is. Aztán apa, először a fürdőszobaajtó előtt, míg az apja fürdött. Utána jött a nem, fejrázással. Aztán az ana. És egyelőre ennyi. Anázni néha percekig képes, ilyenkor mindig mondom, hogy itt vagyok, tessék, stb., nagyon vigyorog válaszul. De azt még nem érti, hogy ezzel hívhatna is. Néha visszaismétel dolgokat, többször majdnem megvoltak szavak, de csak egyszer. Pl. szombaton mondta, hogy palénta.
Ezen kívül rengeteget hablatyol, csicsereg, magyaráz, néha hosszú mondatokban. Csak egy mukkot nem értek belőle. :D
Persze azért másképp is jó ideje kommunikál, oda mutogatva, ahol a tárgyakat többnyire tartjuk. Ha inni akar, a nappali asztalra mutogat, mert oda szoktam tenni az itatóját, a konyhapultra mutogatva a zabkenyeret kéri.
Nem tárgyakra, hanem cselekvésekre most kezdett inkább utalni. Mivel már egy ideje meg van fázva, és sűrűn kiszívtuk az orrát, a porszívó a szoba egyik sarkában lakott. Többször előfordult, hogy szoptatás közben mutogatott oda, hogy szívjuk ki az orrát, mert így nem tud enni. Tegnap is kérte, pedig már jó két hete nem használtuk az orrszívót.
Tegnap előtt óta pedig mutogat a szoptatós fotelre, hogy akkor én most üljek oda, vegyem az ölembe azt a párnát és akkor ő enne. (Amikor már biztos benne, hogy kap cicit, akkor többnyire nagyon boldogan viháncolni kezd, ez elképesztően vicces és cuki.) A cipőjét már múlt héten is hozta, hogy menjünk ki. Motorra száll, a bejárati ajtóra kapaszkodik, ezek is a kimegyek másképp. Múlt héten egyszer nem mentünk, addig piszkálta az ajtót, míg ki nem nyílt, a folyosó közepén kaptuk el. Vitt magával pulcsit és állati büszke volt magára. Én szívbajt kaptam. Azóta mindig zárom az ajtót.

Hülye kérdések

- Lány vagy fiú?
- Lány.
- Ó. Lány? Pedig olyan mozgékony.

- Kisfiú?
- Nem. Kislány.
- Pedig sötétkékben van.

- Már szandálban van?
- Igen, már jár. 13 hónapos.
- De még csak április van.
(Kint 22 fok, napsütés.)

Nem szabad!

Jaj, tökre tudja, hogy mit nem szabad! Rászólok, mert valamit rág, abbahagyja, rámnéz, rámvigyorog. Látszik, hogy huncut. Látszik, hogy érti. Persze 10 mp múlva újra azt rágja. Az előszobaküszöbön megáll. Néz hátra. rám. Tudja, hogy nem mehet arra tovább. A nappaliból a hálószobába menet is félméterenként megállt, nézett hátra, hogy akkor most tényleg mehet?
És az a fej! Az a huncut! Behalás. :D