5 nap a szülészeten

Továbbra is TMI, felnőtt tartalom és egyebek.

Hétfőn este 11-kor vittek le a szülészetre, tolókocsiban. Az éjszakás nővér helyből azzal indított, hogy diétázom-e, mondtam, hogy hát igen, de azt mondták a diabetológián, hogy enyhíteni lehet már a diétán. Ő azt mondta, hogy nem eszik olyan forrón a kását. Én ráhagytam, bántam is én akkor ott. Bevittek a szobába, a nővér kérdezte, pisiltem-e már. Mondtam, hogy hogyne, többször is, míg vajúdtam. Ááá, nem, azóta. Dehogy is. Feküdtem, örültem, hogy élek, a babámat bámultam, pisilni? Hát azt nem. Hát, eddig eltelt két óra, még van négy órám a katéterig. Megpróbálom? Hogyne. Nos, frissen varrt gátsebbel az a 6 lépés a klotyóig, meg a leülés, meg az ülés, mint olyan, hát az nem egy leányálom. Húzódik, kurvára fáj. És ami akkor derült ki, hogy bár úgy érzem, mintha esetleg tudnék pisilni, hát nem. A nővér fél perc szenvedés után mondta, hogy hagyjuk, feküdjek le, ott egy palack víz, essek neki, mert tuti nem ittam eleget. Igaza volt, simán benyomtam a másfél litert. Aztán eltelt 20 perc, és nem azt éreztem, hogy pisilni kell, hanem hogy még jobban feszülnek a varratok. Fél perc alatt felszenvedtem magam az ágyból és okosan megpróbáltam, hogy akkor ez most a pisilni kell inger-e, az volt. Katéter megúszva. Meg még úgy kétszer eljátszottam ugyanezt a következő két órában. Nem is voltam különösebben álmos, az adrenalin gondolom még rendesen dolgozott bennem. Közben meghozták a gyereket is, kórházi ruhában, mert azt nem vittünk magunkkal. :D
Aztán azért elaludtam, Rita is aludt, totál ki volt ütve ő is, szegénykém.
Néha nyöszörgött, próbáltam mellre tenni, de egyébként aludtunk reggelig. Reggel lázmérés, etetés, alvás. A kedd el is ment gyorsan.
Az első meglepetés akkor ért, mikor hozták a reggelit. 3 db fehér zsemle, vaj, felvágott. Mondtam, hogy de én diétázom, a fehér zsömlét én nem ehetem meg. Csak pislogtak. Mondtam, hogy mindegy, hoztam olyan kenyeret, ami diétás. Az ebéden már kb. meg sem lepődtem. Rizs, rántott hús. Krumplipüré. Lekváros piskóta. A főtt ételekből konkrétan nem ettem semmit. Ez valszeg a kímélő menü, csak kurvára nem a 150 grammos szénhidrát diéta. Ami azért egy kórházban elég meglepő. Mi lenne, ha tényleg számítana, meg ha nem rendeltem volna már arra a hétre úgyis kaját, amit valaki minden nap be tud nekem hozni?

Látogatási tilalom van, szóval csak az üvegfalon keresztül láthatja Peti a bébit. Én nem nagyon bírom talpon még, szóval elég rövid a látogatás. Chatelünk meg fotókat küldözgetek emailben.
Délután kérdezik, hogy és széklet volt már? Addig nem lehet hazamenni, csak hogy tudjuk. Hát, fasza. Nem elég a pisilés, még ez is. Varratokkal, fájva, remek. Összenéztünk a másik simán szült csajjal, látszik, hogy ő is nagyon lelkes. A rettegés simán olvasható az arcunkról, így a nővér felajánlja, hogy ad glicerines kúpot, az segít, nem csinál hasmenést, csak fellazítja a székletet. Öngyilkos bátorsággal elfogadom, és tényleg segít. Mondjuk ettől még éppen eléggé szar érzés, de legalább ez is pipa, ez sem áll a hazamenetel útjában.

Szerdán szintén szépen telnek az órák, szoptatok, alszom, röhögünk magunkon. Félmeztelenül vagyok a szobában, nem esik jól a mellemen semmilyen anyag súrlódása. Délután berendelnek a csecsemősökhöz filmet nézni, tök vicces, mert az a norvég film, amit Ina May Gaskin emleget az Útmutató szoptatáshoz c. könyvben, amit nem is olyan rég olvastam. Mondjuk az, hogy egy sima széken kell ülni, még ha párnás is, az nem vicces. Pedig velem van a kerek, középen lyukas, fehér hungarocell golyókkal töltött ülőpárnám is. A film után a gyerekorvos magyaráz még, megnézi, hogy sárga-e valamelyik gyerek. Az enyém szerintem az, de szerinte nem.
Este hoztak egy nőt, negyvenpár éves lehet, sugárzik a boldogságtól. Idősebb férfi kíséri az ajtóig. Első gyerek, gátvédelem, büszke nagyon, szofisztikált, talán külföldi. Egyágyas alapítványi szobába kerül. Hamar kiderül, gőze nincs a csecsemőkről, egyáltalán. Másnapra már közepesen megviselt, nem tesz jót neki, hogy egyedül van. A csecsemősök brutál türelemmel magyaráznak, segítenek, elképesztőek. Nem mindenkinek való az egyágyas kórterem. Talán jobb lett volna, ha látja, hogy másik két kismama mit csinál, hogy csinál, ha van kihez szólnia. Pedig tényleg nagyon jól néznek ki az egyágyasok, saját fürdő, kinyitható kanapé apának (csak hát a látogatási tilalom...), csend, nyugi.
A normál szobák háromágyasak, fürdőszobával. A szobák kicsik, mert a fürdőszobákat utólag rakták be. Kb. 1 méter x 2,2 méter széles konténer, műanyag falakkal, úgy 20 centivel a padlószint felett. Egy klotyó, egy mosdó és egy kis mélyedés a zuhanytálca.

Csütörtökön délután bent tartották, kicsi a súlya és sárga. A sarkát megszúrták, együtt bőgtünk. Aztán továbbra is bőgve fejek, őt egy pelusban meg egy szemvédő maszkban a szoliba rakják. A melegben és sötétben elvan, mint a befőtt. De ez nem sokat segít nekem, kicsi vagyok, egyedül vagyok és tehetetlen. Háromóránként megkapom etetni, mivel nem tudok ülni, az ágyban félig fekve etetek, utána visszaviszem, fejés. Kétszer tíz percig. Nem túl kellemes érzés. A csecsemős részleg nagyon kicsi, a zárt ajtójukon belüli pici folyosón van pár kanapé meg fotel, de napközben ott nem lehet szoptatni, csak éjjel. Napközben egy szűk helységben lehet a fejőgép és a többi fejő nő mellett szoptatni, sima párnás konyhaszéken. Friss sebekkel isteni. Mondtam is, hogy a gyerekkel együtt nekem az nem megy, a kétszer tíz perc fejést is épp elég végigülni ott, ezért mentem inkább vissza az ágyamba, az legalább lifteztethető-dönthető.
Így sem elég egyébként, hogy etetem. Állati frusztráló, hogy kaja előtt-után mérlegelik, és "nulla", amit szopik. Kap pótlást, anyatejet, így nem fogy tovább, és a sárgaságnak is jót tesz. Nekem meg majd csak megindul a tejem, legalábbis őszintén remélem.
Peti jött látogatni, de pont előtte tartották bent Ritát, szóval aznap nem is látta. Próbál vigasztalni, de a hormonokkal szemben elég nehéz dolga van.

Pénteken hajnalban kaptam vissza, ezzel buktuk is a pénteki hazamenetelt. Nem vagyok boldog ettől. Viszont igaza van a szobatársamnak, hogy jobb, hogy ott és akkor kiderült minden, mert ha hazamegyünk és utána akad probléma, akkor a gyereket le kell adni a kórházban és én nem lehetek ott vele. Szegény szobatársam gyereke valami fertőzést kapott, így antibiotikumos kúrára fogták, plusz 5 nap. Kapott egy branült a fejébe. (Horror!) A csaj másfél napot vajúdott a négykilós lányával, ő sem örömmel ült vagy mozgott, míg ott voltam.
A másik ágyon egy vasárnap éjszakai császáros kismama volt, ő már egész pöpecül járkált, de a hasizmai nem annyira funkcionáltak. Ő pénteken hazament, és este hoztak egy másik császárost. Egy "műtős vagyok, nem férfi" hozta be "ne zavartassuk magunkat", meg jött a nővér. Kapott még valami fájdalomcsillapítót, majd kb. egy óra múlva kihozták a babáját. Fejet emelgetni tilos, szóval semmit nem tud egyedül. Éjfél körül jött vissza a nővér, hogy na, akkor felkelünk. Folyamatosan beszélt hozzá, meg lassan csinálták, de ez bizony emberkínzás. Tudom, hogy muszáj felkelni, de nagyon szar volt még nézni is.

Péntek reggel kérdi a vizitelő fiatal doki, hogy hogy vagyok, mondtam, ülni nem jó. Megpaskolta a térdem, azt mondta, még még négy hétig így lesz. Kicsit sikoltva kérdeztem, hogy négy hétig? Neeeem, egy hétig. Pénteken többször ránk néz az egyik csecsemős nővér, ötvenes, platinaszőke, ezer gyűrűvel, dizőzhanggal. Nem ő a legkedvesebb nő a világon, de nagyon hatékony. Elrendez, megmutat, haladunk. Egyszer 10 g, egyszer 20 g, amit eszik. Viszont délutánra visszasárgul, szerencsére a dizőzhangú csecsemős nem várta meg az este nyolcat a teszttel, hanem délután háromkor megcsinálta, így a következő 12 órás napozás hajnali háromkor ér véget, nem reggel nyolckor. Reggel nyolckor megint teszt, ami még a hazabocsátási döntés előtt van, kellően alacsony a bilirubin szint, szóval mehetünk. Gyors telefon, pakolás, majd várakozás a zárójelentésekre. A gyerek üvölt, éhes. Megkérdem a csecsemősöket, hogy a lefejt tejem nem adjuk-e oda neki, azt mondják, hogy szoptassam meg, és ha még éhes, akkor megkapja. Megszoptattam, elaludt, de mire megkaptuk a zárókat, és kihívtuk a taxit, megint eltelt 2,5 óra, és üvölt... A váróteremben mell elő, megnyugtat, de nyilván nem tudok még egy órát ott ülni, szóval a taxiút üvöltéssel telik. Hazaérünk. Iszonyú jó érzés, Peti szépen rendet rakott, elrendezte a dolgokat. Beülök a fotelembe, szoptatás. Felmerül bennem, hogy szombat van, nem kaptunk tápszerre receptet, mi lesz, ha nem tudom jóllakatni szegénykémet?