Huh, ennek a posztnak nagyon nehéz nekiállni. Szüléstörténet, aki nem bírja, ne olvassa. Leírni sem annyira könnyű. De le kell írni, mert a hormonok azt akarják, hogy elfelejtsem, de nem akarom elfelejteni, mert ebből táplálkozni kell, az összes szenvedésből, meg az eufóriából, mert ez tényleg kemény volt, de képes voltam rá, kibírtam, és most már anya vagyok. Egy szuperhős.
Még ma is fura, hogy szültem. Hogy túl vagyok rajta, hogy túléltem, hogy van egy lányom. Hogy mennyire fájt? Vedd a legnagyobb általad ismert fájdalmat, és emeld úgy a harmadikra. Csupa szalonképtelen szó jut eszembe, nem írom le.
Vasárnap, február 22-e küzdős nap volt. Szombaton még sétáltunk, de vasárnap fura volt a hasam, éreztem, hogy kényelmetlenül van benne a kisasszony, a bordáim elé kidugta a lábát, azt hiszem az volt az a nap, mikor egyszer akkorát rúgott, hogy szó szerint sikkantottam egyet meglepetésemben. Este még azzal szórakoztunk, hogy pocakfotókat gyártottunk. Én éjfél felé dőltem ki, Peti egy körül. Átléptünk a 39. hétbe. Egyszer felébredtem pisilni, aztán négykor valami meleg folyt a combomon, felpattantam, hogy ne a kanapéra menjen, és már kb. lábon voltam, mire rájöttem, hogy te jó ég, ez bizony valszeg a magzatvíz. Rohantam a klotyóra, megnézni, milyen színe van. Halványrózsaszín. Ha bármilyen már lenne, akkor rohanni kéne a kórházba.
Mivel az utolsó két hetet kb. a kanapén alva töltöttem, Peti még aludt az ágyunkban. Bementem felkelteni. Háromszor kérdezte meg, hogy Miii?. Háromszor mondtam, hogy elfolyt a magzatvizem. Én vigyorogtam, ő aggódott. Míg elmentem zuhanyozni, kértem, hogy gyártson szendvicseket, nekem reggelit, meg pakoljuk be a maradék cuccokat a bőröndbe.
Elvileg nem engedik, hogy a vajúdás alatt egyen a kismama, de mivel 9-kor vacsiztam, és sejtettem, hogy nem lesz villámszülésem, inkább ettem két szelet diétáskenyeres szendvicset. Fájásaim nem voltak még, így csak hatkor hívtuk a 104-et, hogy hát elfolyt a magzatvizem, de fájásaim nincsenek, mi legyen. Azt mondták, hogy menjünk be, nem kell rohanni, de irány a kórház. Befejeztük a készülődést, majd hívtunk egy taxit. Mivel még mindig nem volt feltűnő, hogy vajúdok, nem kötöttük a taxis orrára, hogy kb. 10-15 percenként folyik a magzatvizem. Mert az nem úgy van, mint a filmekben, hogy egy nagy toccs, hanem sok kicsi. Mert a víz újratermelődik. Alapvetően csak egy Tena betét kell... A taxiút nem esett annyira jól, de még igazából mindig nem voltak fájásaim.
A Szent István Kórházba mentünk, sokaktól hallottunk jókat, hogy csak úgy be lehet állítani, dokiválasztás nélkül, baba-mama barát, stb. Ha nem indult volna el a szülés, akkor a Péterfybe mentünk volna, mert oda tartozom, meg a cukromat is ott kezelték. (A Szent Imréhez lakunk legközelebb, de nem hivatalosan. Mikor egyszer voltunk ott ügyeleten, nem voltak szimpik, kb. az volt a legfontosabb, amin rugóztak, hogy de nem ide vagyok bejelentve, meg hogy hogy jutok majd el a kórházba, ha nincs autónk...)
Úgy volt, hogy előtte héten elmegyünk szülésfelkészítésre, de a CTG meg az egyéb dokis intéznivalók ezt keresztbehúzták, szóval még sosem voltunk ott. Az alagsorban a betegfelvételnél találkoztunk Zazie-val, aki csoporttársam volt, ő sok szerencsét kívánt, majd felmentünk a másodikra. Bekopogtattam, hogy Jó napot kívánok, nekem négykor elfolyt a magzatvizem. A nővér bólintott, behívott, Peti kint maradt. Megkérdezte, van-e választott orvosom, mondtam, hogy nincs. Bólintott és ezzel el is volt intézve a kérdés. Egy vizsgálóba irányított, jött egy doktornő, aki megvizsgált, és megmondta, hogy a méhszájam az bizony kb. teljesen zárva van. Utána bevittek egy szülőszobába, ami nagyon kis korrekt egyágyas szoba volt, mondták, hogy behívhatom a férjem, kértek papírokat, és mondták, hogy átöltözhetek hálóingbe. Itt kb. egy órát voltunk, mint vihogó tinik, még mindig semmit nem éreztem. Aztán át kellett költöznünk az alternatív szobába, mert kellett az ágy.
Úgy 10-11 óra volt ekkor. Az alternatív szobában k. kemény volt az ágy, de akkor már voltak némi kis fájásaim, rendszeresek, de kutyafülék, szóval inkább sétálgattam, gondoltam segítsen a gravitáció. Bekötötték a csuklómba a branült, kaptam antibiotikumot, mert már régen elfolyt a magzatvíz. Itt benyomtam egy Vitatigris gyümölcspépet, meg ittam, utóbbit engedték is. Olvastam 10 oldalt a Sárkánykönnyből. Peti fotózott, elképzeltük, hogy milyen lenne beletelepedni a kádba. Aztán Peti akart keresni egy férfimosdót, ami nem volt az épületben (felújítás miatt), szóval át kellett mennie egy másikba. Ezen jót derültünk.
Fél 12 felé elhívtak egy újabb vizsgálatra, kiderült, hogy továbbra sem nagyon tágulok. A doktornő elfilozofált azon, hogy ha én szőke kék szemű vagyok, a férjem barna-barna és a szülei is valszeg, akkor milyen eséllyel lesz szőke kék szemű a lányunk. Aztán felrakott egy ballont, amit injekciós tűvel feltöltött vízzel. Ennek az a szerepe, hogy tágítja a méhszájat, négy centiig. Egyszer még kb. egy órával később töltöttek utána. Négy centinél meg kijött. Nem volt kellemes, semelyik része, viszont elindultak tőle a fájások. Közben az alternatív szobából is kitelepítettek minket, mert szokatlanul nagy volt a forgalom. Annyira nem bántam, mert úgyis kényelmetlen volt. A folyosóról nyíló vajúdóba mentünk, ott sikerült kicsit szunyálni a 10 perces fájások között. Időnként CTG-re raktak, hogy megnézzék, mi van a babával, egyszer szegényt a hasamon keresztül fel is zümmögték egy vibráló... vibrátorral. De ez még a pihenős rész volt. Itt még kommunikáltunk, egymással is, meg az aggódó családdal is.
Peti fél négykor még a telefonján a névlistát böngészte, ekkor találta ki, hogy mi lenne, ha nem Rita Tünde, hanem Rita Noémi lenne.
Délután négykor, tehát a 12. óra végén kaptam egy szobát és bekötötték az oxitocint. Meg kaptam antibiotikumot megint, meg valamikor még szuriként valami izomlazítót, de ezt nem tudom, mikor. Mert innen kicsit összefolynak a dolgok. Az infúziótól kurvára begyorsultak a dolgok és kurvára fájt. Olyan ötperces fájásaim lettek. Rám volt kötve a CTG, feküdni kellett. Valami transzféle állapotba kerültem elég hamar, a szünetekben kikapcsolt a szervezetem, nem voltam magamnál. Peti ült mellettem egy széken, biztatott, számolta a perceket, mikor megszorítottam a kezét, akkor kezdődött egy újabb fájás. Gondolom félig letéptem a kezét. A fájásidők egyre rövidültek.
Valamikor pisilnem kellett, adtak egy ágytálat, de így nem ment. A szomszéd helység volt a fürdőszoba, infúzióstól, Petivel és a nővérkével elindultunk. Azt hiszem két fájást odafelé lábon csináltam végig, egyet a klotyón ülve, kettőt vissza. A klotyón ülve kicsúszott a kezemből a branül, úgyhogy csak néztem, ahogy a kezemből csurog a vér a padlóra. Annyi tiszta gondolatom volt, hogy ettől milyen lila lesz a kezem, te jó ég! Mikor visszaértünk a szobába, újabb 2-3 fájással később, egy kicsit állva rákönyököltem az ágyra, hagyták, mert rám tudták rakni a CTG-t, de hamarosan kérték, hogy feküdjek vissza. Hétkor volt műszakváltás, az Évike nevű szülésznőt leváltotta valaki, meg a nővért is. Egyiküket sem ismerném fel. Akkor megvizsgáltak, 5-6 centire volt kitágulva a méhszájam.
Egyszer szegény Petit nem túl finoman arrébbzavartam, magyarázkodásra nem futotta, de végül csak a következő fájásnál hánytam össze magam körül mindent és egyebek is távoztak belőlem. Ezután megint kimentünk pisilni, ezalatt áthúzták az ágyat. (A hányás a gyors tágulás jele, természetes reakció.)
Egyszer az új nővérke csinált valamit a CTG-nél, én kalimpáltam a kezemmel, és elkaptam a köpenye szélét. Szorítottam. Azt mondta, semmi baj, kapaszkodjak csak. Megvárta, míg elmúlik, és utána ment tovább.
Valamikor ekkortájt volt az, hogy öt fájást az egyik oldalamon, ötöt a másikon kellett végigfeküdni, forgolódni elég gyötrelmes volt, volt, hogy nem is voltam hajlandó megmozdulni.
Este nyolcra már egymást érték a fájások. A szülésznő megvizsgált, 8 cm. Biztatólag mondta, hogy még jó egy óra, de engem itt kapott el a pánik. Addig valahogy összefolyt az idő, de hogy ebből még egy órát? Na nem. Azt nem bírom ki. Kértem fájdalomcsillapítót, de mondták, hogy már késő, mert akkor pont a kitolást nem érezném, azt meg kell.
Nyolc húszkor aztán azt éreztem, hogy (én kérek elnézést) összeszarom magam és nem tudom visszatartani, akármi is lesz, egy nagy ívvé feszült görccsé váltam. Nem tudom, mit mondtam, de hamar összegyűlt a szülésznő, a nővér és a doktornő, hogy akkor szülünk.
Nagyon készen voltam már, túl a 16. órán. A doktornő felmászott, feltérdelt mellém az ágyra, és segített, ellentartott a hasamnak, mikor nyomtam. A szülésznő ujjal próbált segíteni a gyereknek a másik végen. Itt már semmi tudatos tevékenységem nem volt, nyomtam, nyögtem, nyomtam újra, majd pihegtem. Igazából nem is emlékszem az ingerre, csak nyomtam és kész, mert azt kellett tennem, zsigerből. Biztattak, hogy többször is nyomjak egy fájás alatt, próbáljak közben nem hangot adni, úgy hatékonyabb. Peti szerint látszott, ahogy gyengülök.
Rita egy kézzel előre jött. Dunsztom sincs, hány fájásra és hány nyomásra született meg. Csináltak egy gátmetszést. Aztán egyszercsak kint volt a feje, ezt szóban közölték, én visszakérdeztem, hogy tényleg? Aztán a következőre kicsusszant, 20:47-kor. Lila volt, és nyákos, és hangtalanul üvöltött, és egyből odarakták a hasamra. Azt hiszem azt hajtogattam, hogy Hát, szia. [Peti szerint azt mondogattam, hogy A lányom, a lányom.] Vihogtam és bőgtem egyszerre és simogattam azt a kis csomagot a hasamon. A lányom. Ezt a visszaemlékezést még most is megkönnyezem. A legboldogabb és a leggyönyörűbb pillanatok egyike volt.
A méhlepény gyorsan kijött, még csak nem is láttam. Peti elvágta a köldökzsinórt. A sokktól elkezdett csattogni a fogam, meg a lábaim is kontrollálhatatlanul rángtak. Percekig. A félhomályba kapcsoltak egy irányított lámpát, összevarrták amit a kezével szakított, meg amit vágtak. A rángás miatt nem volt egyszerű dolguk. Adtak valami fájdalomcsillapító injekciót, amíg varrtak, de még így is arrébb akartam mászni. Nagyon szar volt. Aztán kivitték és leöblítették és megmérték Ritát (3070 g és 53 cm), Peti a kezében hozta vissza. Szombatig nem is volt többet a kezében a lánya. Összesen két órát voltunk még ott a szülőszobán, mi voltunk az utolsók aznap, a 18 babából.
A hasamon feküdt, becsomagolva és csak néztük, és nevettünk-bőgtünk és simogattuk és gyönyörködtünk a lányunkban. Aztán (erre most Peti emlékeztetett) én zokogtam egy mélyről jövőt.
Aztán valamikor jött egy nővér és elvitte Ritát. Aztán jött egy másik, aki rendberakott és tolókocsiba segített, és levitt a szobámba. Petitől még a bejáratnál el kellett búcsúznom, de innen már egy másik poszt.
A poszt címét köszönöm sssajtnak. Mert igaza van.
No comments:
Post a Comment